A minap azt kérdi tőlem Zsani, a szomszédék tízéves lánykája a parkban:
- Te is jutúber vagy?
...háááát, hirtelen nem is tudtam mit válaszoljak. Na, nem azért, mert még nagyon korán reggel volt és nagyon hideg, hanem mert fogalmam sem volt arról, hogy mi az a jutúber. Olyan állat, ami nincs is? Vagy esetleg valami betegség, mint pölö a cukorbaj? .., vagy egy új párt amiről még nem hallottam...? Mit tehet ilyenkor az ember öreglánya, ha meg akarja őrizni a tekintélyét? Visszakérdez.
- Miből gondolod? Úgy nézek ki?
- Neeem - biggyesztett Zsani. - Csak abból gondoltam, hogy ismered a Dancsó Pétert meg a vlogjait...( Na, innen valami már kezdett derengeni...) - Nem. Nem vagyok jutúber... Baj?
- Baj! - csóválta a fejét rosszallóan Zsani. - Aki nincs fent a youtube-on, legalább egy, egyetlen egy vloggal...
- Mivel? Bloggal? A youtuboe-n? Miiii????
- Jajjjj... hát saját videó klippel, na! Vloggal. V-vel! Vö nem bö! - vigyorgott kiskamaszos gonoszsággal. - Szóval, aki nincs ott, nem jutúber, az nincs is... - mondta, majd elviharzott, rám hagyva Foltost, a kis keverék kutyájukat. Ahhoz képest, hogy nem is vagyok, ügyesen megoldottam a sunyin rám lőcsölt feladatot és hiánytalanul leadtam a kutyát Rózának, Zsani nagyijának. Ezt követően viharos gyorsasággal kerestem rá a gugliban erre az egészre. Mert igen, Dancsó Pétert ismerem, nagy élvezettel nézem, sőt! keresem is a klipjeit. Manapság már senki nem tud úgy megnevettetni... Zseniális fickó, a szarkasztikus humorával, az intuícióval, az effektjeivel, azzal, ahogy a politikai ejnye-bejnyét is, óramű pontossággal képes beilleszteni egy pár perces filmbe. Nekem a Titanic paródiája a kedvencem a Videómánia sorozatból. Még azt is meg tudom neki bocsátani, hogy kikarikírozza azt az Oscar-esőben fürdő filmet, amin könnyesre sírtam a kispárnámat... meg azt is, hogy nem szólítja az idősebb nőket éppen öreganyámnak.... Megbocsátok neki - mert zseniálisan, sok munkával, sok ötlettel karikíroz....
Becsületemre mondva, az ifjú zsenire, teljesen saját magamtól találtam rá, netes kalandozásaim közben. Akkor, amikor még mit sem tudtam holmi vlogokról, vloggerekről… Arról meg aztán végképp nem, amit Zsanitól hallottam. Nevezetesen, hogy manapság a tizenévesek körében a legnagyobb divatőrület a jutúberkedés. Nem véletlenül, hiszen a kor magával hozta, hogy a betűkön túl, a látvány köti le leginkább a szemlélődő, kutakodó netezőt. Ezzel csak betűk és sztorik, (pláne képek nélkül!) nem vehetik fel a versenyt. Arról már nem is beszélve, hogy egy-egy jól sikerült vloggal a készítője némi aprópénzt is kereshet, ami valljuk be sokkal szórakoztatóbb, mint diákmunkásként a Tescó polcait feltöltögetni. Az igazán jók, a reklámozók jóvoltából komoly pénzeket is kereshetnek. Akad a vloggerek között már jó néhány, aki csak ebből a tevékenységből meg tud élni. Nem véletlen, hogy felkutatásukkal, munkáikkal, népszerűsítésükkel már jó néhány profi ügynökség is foglalkozik. (Amit a bloggerek nem igazán mondhatnak el magukról – tapasztalatból tudom – zárójel – kissé keserű szájízzel - bezárva.)
Szóval, ha nem is lettem dancsicska – ahogy a youtube koronázatlan királyának Dancsó Péternek a rajongóit hívják – nagy élvezettel nézem, sőt! keresem is a klipjeit. Kevés dolog tud ennyire szórakoztatni. Nem kis dolog, mert az én korosztályomban és társadalmi közegemben, ami a nyugdíjasok táborát jelenti, nem annyira népszerű a jutúberkedés, mint az ifjúság körében. Pedig vagyunk vagy kétmillióan…. De előbb, vagy utóbb majdcsak felnövünk a feladathoz, de ha nem, az sem baj. Maradunk csendes, nézettség növelő szemlélődök, azzal is mindenki jól jár. Mi legalább annyira, mint a vlogok tehetséges készítői. Mindannyian gazdagabbak leszünk. Mi egy élménnyel, ők a siker minden hozamával, szépségével….
éssss! Bajával. Mert bizony, ha egy üzlet beindul akkor, az háborúkkal is jár. Éppen a napokban jelent meg egy írás az origón, hogy letaszították trónjáról nagy kedvencemet, Dancsó Pétert! (katt a cikk olvasásáshoz)
Húúúúú!
Olyan, de olyan szívdobogást kaptam ettől, hogy csak na… Hiába, lelkemhez nőtt ez a fiú! (De, mondom, nem vagyok dancsicska, á, dehogy! - mosolygok, magamon)
Bizonyos PAM kutyák tették, akik a rendőrpukkasztó páros paródiájuk videóját az elmúlt év csapbólisfolyós nagy slágerére, a Despacito zenéjére reppelték…. A hírek szerint, alig 24 óra leforgása alatt több mint 940 ezren töltötték le. (!!!!)
Meg kellett néznem azt a videót. Megnéztem. Megnyugodtam…
Dancsó Péter marad a trónján – szerintem…
Ugyanis, a PAM kutyák ötlete nem valami eredeti. A Despacito dallamára már táncol egy verhetetlen páros a youtube-n.
Tessék nézni:
Nem tévedés! Igen, ők azok! Stan és Pan, a mozi-világ utánozhatatlan komikus párosa. Akiknek ezt a táncát, (amit eredetileg a The ball, that's all by avalon boys című filmben mutattak be először), ma már a világ valamennyi jónevű színitanodájában kötelező tananyagként kell ismerni
. Pedig azóta, bizony jó pár évtized telt el. Gondoljunk csak bele, hány éve lehetett, ha utolsó filmjüket 1951-ben készítették. Annak immár 66 éve – tudom, mert én éppen abban az évben születtem, s már jócskán a nyugdíjas éveimet taposom. Hogy mennyire alapmű ez a tánc, azt az is mutatja, nemcsak a Despacito zenéjével van fönt a videómegosztón, hanem számos más népszerű slágerrel is. Sőt, különféle stílusú számokkal, a rolling stonos rocktól kezdve a cha-cha-ig. A táncuk mindennel szinkronban van...
Zseniális tánc – zseniális művészektől… az a kalap emelés, az a láb lendítés... felejthetetlen!
Kik voltak ők?
STAN LAUREL
Eredeti nevén: Arthur Stanley Jefferson - 1890. június 16-án született az észak angliai Ulverstonban. 1965. február 23-án hunyt el, az USA-ban. Ő volt a páros vékony, sírós, tutyimutyi tagja a filmeken – a valóságban viszont ő volt a párosuk ötletgazdája, geg-gyárosa, a filmek írója…
OLIVER HARDY
Eredeti nevén Norwell Hardy, 1882. január 18-án született az USA-ban a Georgia állambeli Harlem városában. Bár, eleinte a kövérkés testalkata miatt foglalkoztatták a hollywoodi producerek , (bizony a filmiparban a kövér emberekre is szükség van, nemcsak a dívákra!), hamar sikerült bebizonyítania, gigantikus termetén túl (177 centi volt és 120 kiló!), hatalmas színészi tehetséggel is rendelkezik.
S nemcsak azzal! Hihetetlen emberi nagysággal is, ami képessé tette arra, hogy méltó párja legyen az ugyancsak kiemelkedő színészi képességekkel bíró Stan Laurelnek.
Több mint nyolcvan éve, 1927-ben kezdtek el együtt filmezni, mint Hardy és Laurel páros. Meglepően gyorsan sztárjai lettek a némafilmek korának, rövid, de mesteri burleszkjeikkel. Világhírűvé azonban igazán a hangosfilm térhódítása után lettek. Pedig ebben az időszakban szinte kicserélődött a filmes szakma. Akik a némafilmek nagyjai voltak, szinte hetek alatt hullottak ki a sztárkosárból, sokan örökre a feledés homályába veszve. Hardy és Laurel azonban ekkor kezdett igazán népszerűvé válni. Nemcsak azért, mert mesterien alakították a jól megkomponált csetlő-botló kisember figuráját. Azt, aki, ha százszor orra esik, akkor is töretlenül, rezzenéstelenül, minden bajt feledve halad tovább. Mindent tudtak, amit egy színésznek tudnia kell: táncolni – ezt Hardy, a nagy súlya ellenére, meglepő könnyedséggel tette -, énekelni, beszélni, gesztikulálni – s tudták a legfontosabbat, amit művésznek tudnia kell: elismerni a másik művész kimagasló talentumát. A két zseni egymásra találásának és sikerének bizonyára volt sok apró titka, de a legnagyobb abban rejlett, hogy működött közöttük az a fajta rezgés, ha úgy tetszik kémia, (mint a szerelemben) aminek hatására fél szavakból is, egy szemvillanásból is értették a másikat, s követni tudták egymás minden mozdulatát. Mielőtt bárki félreérthetné: nem voltak melegek. Mindkettejüknek volt családja, felesége – több is, mert a színészi pálya azok közé tartozik, amiről sok minden elmondható, csak az nem, hogy kifejezetten családbarát lenne. Tisztelték, szerették egymást, de a legfontosabb számukra a néző, a közönség volt. Ez az erő hajtotta őket előre és tartotta össze párosukat. Olyannyira, hogy a sikeres művészpályájuk során szinte összenőttek, mint a régi házasok. Oliver Hardy 1957-ben bekövetkezett halálakor Stan Laurel idegösszeomlást kapott, a temetésre sem tudott elmenni. Ezt követően magába zárkózott, közvetlen környezetével szinte alig kommunikált. Viszont telefonszáma nyilvános volt, a rajongók maguk sem akarták elhinni, hogy vele beszélnek, amikor felvette a telefont. Pedig ő volt a vonalban, jobb pillanataiban még mesélt egy-egy történetet is Oliverről…. Egy Istent ismert: a nézőt. Egészen biztos, hogy ennek az alázatnak tudható be, hogy még a mai napig is ott vannak toppon, zseniként, az újkori zsenik között – uram bocsá’ még a youtube-on is…
